Gondolatok egy új gyermeknevelési módról

Sokszor éri kritika azokat, akik kritikával fordulnak a világ dolgaival szemben, hogy jó-jó, de "mondj jobbat". Ez az írás tehát egy ilyen próbálkozás: mondani jobbat.
A kisgyermekekről lesz szó, akik most bölcsődébe, óvodába járnak. Saját tapasztalatokkal is rendelkezem, mert több gyermekem is járt ilyen intézményekbe. Ezek a torzszülemények ugyan nem tudom honnan erednek, mely kútfőből származnak, de mégiscsak egy társadalmi elidegenedési, talán tudatos társadalmi elidegenítési folyamat rémálmai. Annak a valószínűsége, hogy egy bölcsődébe, óvodába olyan "nevelők" kerüljenek, amelyek tényleg alkalmasak a "nevelési" feladat ellátására, lássuk be, igen csekély. Amellett, hogy természetesen hosszú éveket töltenek ezek az emberek képzéssel, de az is belátható szerintem, hogy ez a pálya, mint sok más pálya is, sokszor kényszer, kényelem kérdése és nem az egyén belső elhivatottságából fakad.
Több szemszúró tényt pedig teljesen figyelmen kívül hagy a mai rendszer:
Rengeteg "munkanélküli" egyébként még szellemileg és fizikailag is aktív nyugdíjkorú ember él közöttünk, azaz igazi vagy potencionális nagymamák, nagypapák "tömege".
Egy "fiatal" ember, légyen nő vagy férfi, óvónőnek, óvóbácsinak, bármilyen jó képzésben részesült is, bármilyen pszichológiai teszt szerint megfelelő, alkalmatlan, mert pont az az élettapasztalat, bölcsesség nincs meg bennük, ami alapvetően a gyermekek neveléséhez kell. Ezek a "fiatal" emberek ugyanabban a frusztrált, ideges, mindennapjaiért aggódó tömegből kerülnek ki, akik most alkotják a társadalmunknak az "eltartó" rétegét. Természetesen itt is vannak kivételek, de saját tapasztalásom az, hogy az öregebb óvónénik, dadusok csoportjába járó gyermekem sokkal kiegyensúlyozottabb, "kezelhetőbb".
A szülők, akik mindennapjaik kenyeréért rohangálnak, dolgoznak, ha nincs óvóda, bölcsőde, akkor kihez is viszik gyermekeiket? Természetes, hogy a nagymamához, nagypapához.
Ha ez egy családon belül természetes, akkor a társadalmunkon belül miért nem az?
A mai hajlottkorúak, akiknek, az életmódjukból fakadóan sokkal alacsonyabb a stressz-szintje, frusztrációja, sokkal magasabb az élettapasztalata, és rengeteg a "szabad" ideje és tegyük hozzá, kevés a nyugdíja, szerintem szívesen bekapcsolódnának egy új típusú bölcsödei, óvodai rendszerbe, ahol ők lennének az óvónők, óvóbácsik. Csak egyébként saját természetes szerepeiket "játszanák" úgy, hogy nem csak saját "vérszerinti" unokáikkal, hanem más gyermekekkel megosztva lennének egy nagyobb közösség részei, nagymamái, nagypapái, mint most. Elszigeteltségük csökkenne, meséik, adomáik, tanításaik meghallgatásra találnának figyelő gyermekek által, egyedüllét-érzésük megszűnne, legalábbis csökkenne. Találhatnának maguknak "unokákat", sőt saját unokáikat is elvihetnék ezekbe a közösségekbe.
Úgy gondolom, hogy több év főiskola, egyetem nem képes megadni azt a röpke 60 évet, mert akármilyen értelmes valaki - saját magamra is igaz - az idő, a tapasztalás, az átadott, megszerezhető tudás megértésének alapvető mozzanata, a bölcsesség létrejötte.
Ahogy a főiskolán, egyetemen van felvételi, gondolom itt is kéne valamilyen szűrés, de azt gondolom, hogy egy nyugdíjas ha jelentkezik egy ilyen feladatra, az már igen komoly érv az alkalmasság mellett.
A mai rendszer teljesen elszakítja a gyermeket az őt körülvevő társadalom mélyebben rejtőző hagyományaitól, értékeitől. A nagymamák, nagypapák képesek ezt az elszakított visszacsatolást, továbbítást is megteremteni.
A nyugdíjasok "ilyen használata" tehát több hasznot is jelent a társadalomnak, olcsóbb, természetesebb, hasznosabb, hagyományőrzőbb, értékcentrikusabb, emberibb, mint a mai.
Tehát?

Fontos

Ez az oldal kizárólag véleményeket közöl, reakciókat a jelen világ történéseire. A honlapon megjelenő vélemények és hozzászólások nem azonosak a Robonet BT véleményével és álláspontjával.