1752

"NBS". Emlékszem, régi filmélményemre, ha egyáltalán annak lehetett nevezni A bosszú börtönében című n kategóriás Stallone filmet. Most is itt cseng fülemben, N. B. S. Ne Bizz Senkiben. Ott a főhőst árulják el, mert megsérti saját törvényét.
Hogy miért ilyen nyugodt a magyar? Miért tűri? Miért képes még mindig tűrni? Miért képes mindig és mindig talpra állni, talpon maradni? Kutatható talán szociológiai szempontból, de a választ valószínűleg tudományos tesztekkel meg sem lehet közelíteni. A szociológia nem történelemtudomány, a történelemtudomány sem az, ami a történelmet dolgozná fel független szemlélettel, mint minden ez is csak érdekvezérelt lehet, piaci áru, tojás, saláta, meggy, disznótarja, felsál, és annyit is ér, annak ki fogyasztja, hízik vagy fogy, nem a hasa, az öntudata.
A kérdés így kezdődik: Mit tetszenek parancsolni hatalmasságotoknak? Értem, értem, igen, igen. Hát, ha Önök mondják, akkor úgy volt. Ha valaki mást állít, majd az oktondit lehülyézzük.
S hogy miért most még ez a csapás is? Hazámat elönti a víz. Talán ismét tanulnunk kell valamit?
Bástyaként álltunk a tatár útjába, túléltük és végül visszavertük a törököt, végigéltük és túléltük a "művelt nyugat" mocskát, árulását, győztünk 48-ban, aztán amikor az osztrák ágyúk kifáradtak, tudtak ők is jobbat, az oroszt. Hogy Kádár is meglépte ugyanezt, nem mutat mást, mint azt, hogy talán olvasott történelmet, nem úgy, mint most sokan. Túléltük és még mindig itt vagyunk, pedig hazánkat széttépték egy francia kastélyban egy tollvonással, bennünket dobott oda ismét a nyugati status quo: Nesztek, vigyétek. Pedig a létüket köszönhetik nekünk. És vitték, vitték. Már nem kéne lennünk. Már nem kéne lennünk. S hogy mégis vagyunk, az annak köszönhető, hogy a magyart már annyit verték, hogy megutálta az erőszakot, s tudja, hogy ütni egyszerű, primitív, és úgy látszik, mintha az erősebb győzött volna. Lehet, de érdekes, ennek ellentmondani látszik az az egyszerű tény, hogy létezünk. A magyar már nem üt vissza, és tévedés ne essék, nem azért, mert ne tudna. Megtanulta, hogy az, kit aljas szándékkal megvernek, akit kihasználnak, akit igaztalanul lenéznek és megvetnek, akit jogaitól megfosztanak, akikre olyan törvényeket hoznak, mellyel bűnössé teszik, ha él, nos azok, ezáltal nem lesznek boldogok, nem lesznek hű alattvalók, de egyre jobban erősödik az élniakarás bennük. S hogy mindezt tudják, másnak ugyanezt a tapasztalatot nem kívánják. De, megjegyzem van határ itt is, és ez a határ kezd egyre pontosabban körvonalazódni.
Az évezredes tapasztalat megmutatta, hogy birodalmak jönnek, mennek. Most éppen ez van, s lám haldoklik ez is, mint a többi. Mi élünk, s várjuk, hogy eljöjjön a pillanat, amikor rájönnek a népek, hogy nincs szükség hatalmakra, csak hatalomra mégpedig Egyre. Időnk azonban fogytán, a Föld már vissza-visszaszólogat a politikusok által képviselt hatalmaknak. Az ENSZ-nek is már más nevet kéne adni, mondjuk: Egyenlőbb Nemzetek Szervezete. A népek már szinte mindenhol a világban lázadoznak. A hatalmak kora leáldozóban. Még rúgnak párat a világba, még tehetik ezt pár évig, aztán egyszercsak történelemmé válnak. Mi pedig, a népek, itt a romokon, új életet hordozunk.
Néha elcsodálkozom, hogy milyen pitiáner és egyszerű dolgokkal lehet embertömegeket megvezetni. Naponta ez ömlik minden csatornán. Az igazság, a valóság alig tud megmutatkozni, olyan, mint amikor a rothadt krumpli hámozása végére az ember keze üres marad. Ez az üresség vákuum, ez a tudati szívóhatás az, amely folyamatosan ösztökél, motivál, hogy keressem, kutassam a hatalmas kirakójátékot, és apró kis darabjaiból megérteni képes legyek. Tudom én is tévedek. Kétségem sincs felőle. Ez a kételkedés vezet nap, mint nap utamon.
Sokat gondolkodtam azon, hogy mit is jelent magyarnak lenni? Nem találtam évtizedekig a választ, de tudtam mindig, hogy létezik. Nem vérvonal, nem öröklődés, nem faj. Itt egy szerb származású, ott egy sváb és egy tót, mégis egy nyelvet írunk, beszélünk, nevükben őrzik még az utat, de mégis magyarok. Miért, hogyan? Aztán valahogy megértettem, magyarnak lenni közösségélmény, tradíció, nyelv, gondolkodásmód és tudás, amit a köznyelv hitnek nevez, de olyan "hit" aminek nem kellett soha egyház, mert a tudáshoz sohasem kell egyház, ez a tudás pedig egyszerűen emlékezés által érhető el. Ez a titok. Van, aki ráeszmél, van, aki érzi, de még nem érti, s van, aki még tagadja. A kapu nyitva áll.
Igen, azért jött ez az ár, hogy megint tanuljunk belőle valamit, hogy soha el ne felejtsük.
Szekeres hadserege már az offshore-os legendák révületében élt, meghökkenve és fel nem ocsúdva, hogy mint apró gyermeket, "kenyértolvajt" rajtakapták. Aztán elfeledkezett arról, hogy egyébként ott keleten és északon a víz lett az úr. Könnyebb volt fasisztázni a gáton, a cigánnyal együtt rakodó gárdistát a tévében, olcsóbb, egyszerűbb és sokkal kevésbé munkaigényes. S most, hogy az új miniszter, a Hende Csaba megjelent, s kedd óta hivatalát tölti, itt szerdán már 700 katona volt a gáton. Lám a "láthatatlan" hadseregből, hogy lesz egy nap alatt Hon védelem. Ma már helikopterekről próbálják menteni a menthetőt, talán pár héttel korábban, de leginkább évekkel ezelőtt kellett volna tenni valamit. Ej Szekeres, Szekeres. Ha nem is markánsan, de legalább valami változik, fordul. Már nem kell három napot várni egy veszélyhelyzet kihirdetésére.
Most a víznek kellett jönni, hogy ismét megtanuljuk, kire számíthatunk. A gáton, a bajban. Mert mikor sikerben repülsz, annyi barátod akad, de ez a szétszaggatott, egymásra uszított, lerombolt tudatú nép, most mondhatja újra és újra: "megleltem, íme Hazámat", és ennek a gondolatnak nem tudott határt szabni senki sem, bármennyire igyekezett. Ahol a víz árad, pincék, házak áznak, elhullott kiscsibék, tyúkok, kecskék, marhák jelzik az utat, szemüket takargató, síró asszonyok és keményarcú emberek állnak szitáló ködben.
1752. Ma többször hívtam ezt a számot. Megtaláltak és én is kerestem őket, azokat, kik oda igyekeznek, hogy vigyenek valamit, ételt, pokrócot, ruhát, bármit, mi most érték, a málhájukba én is pakoltam, épp mi volt, cukrot, konzervet, lisztet, és gondolatot, gondolatot, hogy egyek vagyunk, és ez most nem filozófia, nem vallás, nem cifra metafora, hanem a valóság. Ezt a valóságot mutatja a pár nap alatt összejött 55 millió, az útrakelt önkéntesek, a szedett-vedett segélycsomagok százai.
Tanuljuk, hogy kikkel vagyunk egyek. S jól esik, hogy nem láttam a tévében, hallottam rádióban, újságban sem olvastam, hogy akár egyetlen multi, biztosító vagy bank bármit is tett volna, azok nem emberek, csak jogi személyek, profit diktálta kreálmányok. Engem ez most vígasztal, megerősít, mert elválik egymástól, mi össze nem való.
Ne Bizz Senkiben. Jó a tudat, hogy ez csak az amerikai propagandafilmekben igaz törvény, itt, hazámban mégis lehet bízni valakiben, mindegy, mi a neve, nációja, mégis, ha akarja, ha nem, ma, most, itt: magyar.

(UI: Elnézést, mégis akadt kivétel, de ez később jutott a tudomásomra. Az OTP Bank félmilliárd forinttal támogatta az árvízkárosultakat.)

Fontos

Ez az oldal kizárólag véleményeket közöl, reakciókat a jelen világ történéseire. A honlapon megjelenő vélemények és hozzászólások nem azonosak a Robonet BT véleményével és álláspontjával.