Megkésett riport a Nemzeti Színházról

Felépült és átadták a Nemzeti Színházat, a huszonegyedik század első magyar színházát. Arról a háborúhoz hasonló történésről, ami létrejöttét övezte, nem kívánok szólni, mert egyszerű kortünetnek tartom, így ezekről vitatkozni nincs mit, legalábbis részemről teljesen irreleváns.
Mégis nekiveselkedek ennek az írásnak azért, mert a megjelenő kritikák igen hevesen támadják az épületet, legalábbis a mainstream vagy nevezzük kánonnak, ezt ordítja minden lyukon, amit magáénak tud. Van pénzre rá, hát tegye. Ettől azonban bizonyos tények nem lesznek mások, nos ennek jártam kicsit utána.
Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy ezzel az írással nem veszem védelmembe az épületet, nem nyilvánítok véleményt arról, tetszik-e vagy sem. Az én véleményem kifejtése jelen írásműnek nem témája.
Ugyan nem vagyok építész, nem tanult szakmám, sőt, nem vagyok művész sem, de pár dolgot megtanultam, talán könyvekből vagy csak úgy – ahogy szokott lenni másoknál is – tudják: Az isteni szikra hatása. A focihoz is mindenki ért, ezért úgy látom, kívülről bekiabálónak én is jó leszek.
Alapvetésnek meg kell fogalmaznom, hogy számomra az építészet, mit is jelent. Az építészet, ahogy a művész, művészet szavaink egymás folyományaiként épültek elmémbe, azt jelenti, hogy az építész tevékenysége tárgyát a tér felbontásának, elválasztásának és összerakásának gyakorlatában találja meg. Ez a gyakorlat háromféle lehet: szimplán funkcionális, esztétikus vagy funkcionális és esztétikus.
Az esztétika alapvetően szubjektív „lény”, hiszen emberi elmétől elvonatkoztatott objektív esztétikát nem lehet felépíteni. A szép ismerete, a szép felismerésének emberi, szellemi folyamata tanult folyamat. Látott már valaki vakot, ki látó lett hirtelen és felismerte azonnal a környezetében bujkáló szépet? Ugye, nem.
Esztétikai oldalról kritizálni egy épületet tehát emberfüggő. Kinek tetszik, kinek nem. Most az az orkán az erősebb, ami mindenki fülébe azt fújja: A Nemzeti épülete ronda!
Azt tanácsolom mindannyiuknak, kik oly önhitten kritizálnak mindent e kis országban, hogy csendben keressék fel a könyvtárakat – nehogy valaki meglássa –, ott is a filozófusok környékén találnak egy-két igen komoly, több száz oldalas alkotást az esztétikáról. Ha majd veszik a fáradtságot az olvasásra, akkor talán mégis megjelenik írásaikban az alázat.
De térjünk vissza a Nemzetihez!
Pár dolgot érdemes előre tisztázni. A Nemzeti középület. Egy középület önmagában alapvetően praktikus funkciókat valósít meg, ezek például a védelem az időjárás hatásai ellen, az illetéktelen hozzáférések ellen, illetve megfelelő hely, tér szolgáltatása bizonyos közösségi, esetleg kultúrális eseményeknek, mint a színház. Egy színielőadás vagy szinte bármilyen közösségi tevékenység akár szabad téren is megvalósítható, akár egy sátorban is. Hogy az ember mégis kőépületeket emel, arról árulkodik, hogy valami tartósat, többször felhasználhatót, hosszabb távon gazdaságosabbat szeretne létrehozni. A régi korok emberei is erre törekedtek, a ma világa inkább a fogyasztás felgyorsítására törekszik, ami aztán rengeteg hasznavehetetlen „cucc” gyártását indikálja. Ami tartósnak készül, légyen az egy tárgy, egy épület, amit hosszan, sokáig szeretnénk használni, azt bizony mindannyiszor, ahányszor kezükbe emeljük, amikor belépünk kapuin, látjuk, érzékeljük. Ez indítja hát az embert arra, hogy számára tetszőt alkosson. De van itt valami más is e törekvés következményeként. Amikor az ember az alkotásaiban a szépre törekszik, akkor üzenetet hoz létre. Elmeséli, hogy az adott korban, mit tekintett ő maga szépnek, kívánatosnak, mit szeretett ő nézni, megfogni, használni, elmeséli, hogy milyen világban élt, milyen kultúrát hordozott magában. Összefoglalva minden ilyen emberi tevékenységet alkotásba ágyazott üzenetként értelmezek. Az előbb említett vacak „cucc” is hordozhat valamilyen esztétikumot, formálhat bárki számára ilyen üzenetet, de nem éri meg azt a kort, hogy a távolabbi jövő felé is üzenetté formálódhasson, mert elpusztul. Leszögezhetjük, hogy minden ember alkotta tárgynak van ilyen üzenete.
Ha bebarangoljuk Pestet és Budát, akkor rengeteg csodálatos épületet, közösségi tárgyat találhatunk. Elmélkedhetünk azon, hogy az elődeinknek hogyan jutott minderre energiájuk, lelki és anyagi forrásuk.
A kádári érában és most a rendszerváltást követően sajnos nem sok üzenettel érkeztek városunkba „tereptárgyak”. Ha csak a külterületi lakótornyokat nézzük, ha a Metró kőbánya-kispesti állomását, akkor azt mondhatjuk, amit egyik ismerősöm – akitől nagyon sokat tanultam – csak úgy fogalmazott meg: „Szemünkbe szórt szemét.” Most is születnek ilyen „alkotások”, ott van a Ferdinánd híd melletti csarnok, vagy az Üllői úton az Europark. Félelmetes monstrumok, melyek külseje és belseje azt az üzenetet küldte – legalábbis nekem –, hogy „Nektek ez is jó lesz!”
Pest és Buda jellegzetesen eklektikus. Az egyes stílusok úgy keverednek egymással akár egy épület homlokzatán belül is, mintha mi sem lenne természetesebb. Ezt a jelenséget figyelhetjük meg Európa más nagyvárosaiban is. Mégis, mi az üzenete ennek az eklektikának? Talán az, hogy sok minden tetszett, a stílusok ritmikusan, montázsszerűen egymás mellé, fölé helyezve jelennek meg. Szemünket még sem bántja, megszoktuk, nekünk itt pestieknek: ez a szép.
Mi lehet az üzenete egy épületnek? A tér felosztása, a felosztás hangsúlyai, arányai, a felhasznált anyagok, hőmérsékletek, színek, a magasság, a környezet, mint kiindulási hangulat, mind-mind jel, akár egy korlát a villamos megálló előtt. Hiszen a korlát sem akadályoz meg bennünket, hogy át ne ugorjuk, mégis visszatart, hiszen értéke az a jelentés, amit látványának, a tér kettészakításának jele magában hordoz és üzen nekünk, szemlélőknek és közlekedőknek: Vigyázz! Veszély! S lám a korlát, mint akadály jellé fajul e gondolatban s kiszélesíti mindazt, mit gondoltunk azelőtt róla. A korlát azon túl, hogy jel, még esztétikai élményt is hordozhat. Talán tetszik nekünk, de lehet épp, hogy nem tetszik, ebből következően érzelmi viszonyunk pozitívvá vagy negatívvá válik a korláttal kapcsolatban. Természetesen lehetünk közömbösek is. Szerintem a legrondább korlát a közömbös, mert egy nekem nem tetsző korlát másnak még tetszhet, azaz képes megosztani bennünket, szemlélőket, így értéket: esztétikai jelentést is hordoz.
Egy épület üzenete azáltal jelenik meg, hogy megbontja a teret és e tér újjá alakul, magába fogadva az épületet, az új épület részévé válik és kölcsönhatásba lép vele. Az építész üzenete - ha van neki - tehát a megbontott tér összerakásának módja. Ha ez a cselekvés harmóniát hoz létre a térben, ha kontrasztokat, ha markáns „arcot” kölcsönöz, tehát ha akar valamit, ha akar üzenni, akkor jó. Ha egy épület semmit nem akar mondani, csak szürkeséget, funkcionalitást, praktikumot hordoz, a színesztétika alapvető szabályainak sem felel meg, akkor bántó, sértő. Az ilyen kőrakás a sok üzenet között a hallgatást szimbolizálja. A csenddel pedig mit érünk? A plázák, az új szögletes „modernnek” nevezett épületek, mind megannyi ablaktalan, vak üvegóriás. Madách Imre drámájából Michelangelo jut eszembe: "Mindig csak széklábat faragtam, ... a leghitványabb alakra ...nem engedték, hogy véssek rá holmi díszt." Valaki tényleg megtiltotta a ma építészeinek, hogy épületeikre „véssenek … …holmi díszt”?
A mi városunk, Budapest, amerre megyünk, folyamatosan mesél, cseveg, mosolyog, sír, nevet. Történeteket sugall, szobraival, oroszlánjaival előttünk bókol, s mint egy kacér exhibicionista mutogatja „megkopott” értékeit.
Megint elkalandoztam. Beszéljünk akkor a Nemzetiről.
Ne szépséget keressünk, hanem üzeneteket!
A Nemzeti kertjébe lépünk. Az épület uralja a teret a Duna partján, hatalmas, lehorgonyzott hajót formáz. Az épület egy egyszerű közhelyre utal: „A Nemzet hajója”. Jól szól úgy is: "Egy hajóban evezünk.” Ne álljunk meg itt, hanem vegyük észre a hajó "tájolását", ami a Duna haladásával szembefeszül. Ez már az: “Ár ellen...” gondolata, amihez rengeteg történelmi utalás található és természetesen “magyar módra”, magának az épületnek a története is erre rímel. A hajó motívum további lehetőségeket rejtett, amelyeket ki is használt a tervező. Ezekből a teljesség igénye nélkül pár: a régi nemzeti ledőlt falai a vízben, az emlékezés fontossága, a múlt tisztelete, a hagyomány őrzése, az intés a jelen számára. Az orrárbóc iránymutató, erős, makacs hangulata a magyarság konoksága. A fedélzeti tér, mint parkrészlet látványa a tisztaság, az egyenesség, a körbefutó bokrok és fák a lágyság, az el- és befogadás, a melegség, talán a szeretet gondolata, a fedélzet korlátja a védelem, a más vizektől való elhatárolódás jele. A hatalmas, észak felé néző bejárat a szélbe néz, s a nyitottság, az érkező szíveslátását, a találkozás örömét sugallja, ugyanakkor a határ jele is. Az épület tetején acélvitorlák, ezek nem lehetnek „játékai mindenféle szélnek”. Az épület két oldalán felül egy-egy hatalmas ív jelzi, itt hajólapátok és gőzmotorok is vannak, ha kell, van erő, nincs megállás, van jövő. A hajó, mint park, glóbusz és földrész, kontinens és haza, talpalattnyi föld.
Az északi kapun belépve mellénk szegődik és pillanatba zárva lép az Ügynök, halála felé, jobbra Mózes harsogja Isten törvényeit, a semmi körhintáján Soós Imre pörög boldogan, s talán Kis Manyinak is jut már habos sütemény. Itt van bohócruhában Latyi, akinek tréfáin sírva nevettünk és nevetve sírtunk, most a szemben lévő bús kilencedik kerület házaira mosolyog derűt. Itt ül Gobbi Hilda, cipőjét, mint mindig, levetve, most már minden előadást innen, a zsöllye első sorából nézhet végig, s örül, hogy a téglajegyekből, mindenki szeme láttára, megannyi gáncs ellenére, falak emelkedtek.
Az épület oldalain régi színészismerősök arcaival találkozunk, velünk vannak, figyelnek, követnek, várnak, ahogy kerüljük az épületet körben. A labirintus bokrai az eltévedést, a kiútkeresést és a hazatalálás suttogják, a földön „széthagyott” sziklák, a rögös útról, a viharos, pogány őstenger hullámainak súlyáról beszélnek.
Ez a park, a megannyi szoborral arra is rámutat, hogy mennyit késlekedtünk. A tisztesség úgy kívánta volna, hogy már sokkal korábban megemlékezzünk méltón ezekről az emberekről.
Hogy a fenti, nagyon röviden összefoglalt üzenetek, kinek és mit jelentenek?
Ez a kérdés csupán.

Fontos

Ez az oldal kizárólag véleményeket közöl, reakciókat a jelen világ történéseire. A honlapon megjelenő vélemények és hozzászólások nem azonosak a Robonet BT véleményével és álláspontjával.